A (kocka)kövek játéka kegyetlen játék. Egy olyan játék, ahol erő és szerencse kéz a kézben jár - e két faktor szétválaszthatatlanul fonódik össze. Ha valamelyiknek híján vagy, üres kézzel távozol. Nincs olyan kerékpárverseny, melynek megnyeréséhez ne lenne szükség néminemű szerencsére, legyen az akár a Tour de France, akár a Párizs-Nizza, akár a Párizs-Roubaix maga. Utóbbi azonban, kiegészülve az összes, kockakövekkel ékeskedő északi rokonával, egy külön kasztot képez a kerékpársport berkein belül. Nemcsak azért, mert ezekről a kitüntetett viadalokról általánosságban elmondható, hogy legalább annyi mázlit igényelnek, mint amennyi kraftot. Hanem elsősorban azért, mert az északi klasszikusok minden szent kilométerét áthatja egyfajta vallásos fanatizmus, különösképp Belgium flamand régiójában, a sportág bölcsőjében. A kerékpáros társadalom a keresztény hagyomány áhitatából táplálkozva megalkotta a saját Szent Hetét, melyet egy böjt-hosszúságú előkészületi időszak előz meg, tele jeles eseményekkel. A különbség csupán az, hogy a kerekesek Szent Hete a Pokolban végződik. Igaz, aki a Pokolban nyer, az a Mennybe jut.

Mindemellett a kövek játéka egy igencsak addiktív játék is, ami előbb-utóbb minden résztvevőt kizsigerel, egyeseket össze is roppant - mind fizikálisan, mind lelkileg. Nincs olyan év, amikor valaki bele ne sérülne ebbe a játékba - a csonttörés és az agyrázkódás a kockaköveken való vetélkedés velejárója (lásd Niki Terpstra). De a legelhivatottabb versenyzők fel fognak állni a földről és jövőre újrakezdik - hiába, a misztikum beszippant. Vagy gondoljunk azokra az elátkozott kerekesekre, akik szezonról-szezonra állhatatosan próbálkoznak a tavaszi időszakban, versenyről-versenyre tűzközelbe tornázzák magukat a pavén, a csúcsra viszont szerencse híján sosem érnek fel - mintha a győzelem sorsszerűen elkerülné őket (lásd Sep Vanmarcke). Ennek ellenére az utóbbi évszázadban mindig akadt egy mezőnyrevaló - pozitív értelemben vett - őrült, akinek megérte kockáztatni és a megváltás reményében letekerte a keresztutat Genttől (tradicionálisan innen rajtolt a Nyitó Hétvége szombati viadala, az Omloop) a roubaix-i velodrome-ig.

És mindig akadt néhány millió, ámulatba ejtett szurkoló is, aki mindezt figyelemmel kísérte, akár élőben az utak mellől, akár lélekben a televíziók elől, buzdítva az elemekkel küzdő hősöket, akik a sportág legszentebb helyszínein csatáznak. Az elismerés nemcsak a bajnokoknak, minden célbaérkezőnek kijár, így a vesztesek is hősöknek érezhetik magukat - hozzáteszem, teljes joggal. A limitidő a Szent Héten a kutyát sem érdekli: aki teljesíteni akarja a zarándoklatot, az teljesíteni is fogja. A célbaérés morális paranccsá minősül a tárgyalt versenyeken, erről árulkodnak a meggyötört arcok, a kisemmizett testek, az elfeslett mezek és a távolba révedő, üveges tekintetek. Néhány órával és párszáz kilométerrel ezelőtt ezek az arcok őszinte lelkesedést tükröztek, ezek a testek az erőtől és energiától duzzadtak, ezek a mezek élénk valójukban pompáztak és ezek a tekintetek céltudatosságot sugároztak. Nos, igen, ezt műveli a pelotonnal a kockakövek játéka.

A két bejegyzéssel ezelőtt tárgyalt belga Nyitó Hétvége, amely az Omloop Het Nieuwsbladot és a Kuurne-Brüsszel-Kuurnét foglalja magában, meghozta versenyző és néző étvágyát egyaránt, ám az igazi csemegékre további heteket kellett várni: március végnapjain forrósodtak fel újra a rettegett flamand hellingek kockakövei. A szabados, provokatív plakátkampányairól elhíresült E3 Harelbeke BinckBank Classic néven debütált a versenynaptárban - a botrány középpontjában ezúttal két meztelen, ámde testfestett női modell állt, akik egymást átfonva formáltak meg egy békaalakot. 'Ki koronázhatja magát herceggé Harelbekében?' - hangzott a világszerte ismert gyerekmesét megidéző reklámszöveg. A túláradó kreativitás nem nyűgözte le a nemzetközi szövetséget, így az UCI egy helytelenítő ejnye-benyje kiséretében betiltotta a művészi ihletésű, vitatott létjogosultságú hirdetéseket, elmarasztalva a határokat feszegető szervezőket, akik ezután az internetes közönséghez fordultak újabb ötletekért az üresen meredező fehér háttér kitöltésére. A varázserejű csók tehát elmaradt, a Flandriai Körverseny ösvényeit bebarangoló fél-klasszikus azonban a szenzációhajhász poszterek nélkül is eladja magát. Kwaremont és Paterberg - egy kerékpárrajongó számára ez a két szócska is bőven megteszi...

Bob Jungels, felbuzdulva a KBK hajrájában bemutatott diadalmas szólóján, az E3 Harelbekén (a szponzorszagú BinckBank Classic elnevezést aligha lehet lenyomni a hagyományokhoz konokul ragaszkodó szakma torkán) is magányos szökésre adta a fejét, csak éppen kétszer olyan messziről indult - nem csoda, hogy idejekorán kifogyott a munícióból. A luxemburgi bajnok a pavés burkolatú, indokolatlanul sok 'e' betűt tartalmazó Steenbeeekdries nevű emelkedőn zárkózott fel a korábbi szökevénycsoport hátsó traktusához, és noha néhány kalandos kilométeren keresztül elviselte a társaságukat, a fináléhoz közeledve igyekezett tőlük megszabadulni. A Kemmelbeekstraat, vagy, ha úgy jobban tetszik, a Varjúhegy (Helling van Kraai) kiváló táptalajt nyújtott az efféle tervek megvalósításához: a burjánzó erdő által szegélyezett útszakaszon Jungels beletaposott a pedálba és faképnél hagyta a fásult szökevénytársakat - ekkor kerek 30 kilométer volt hátra a versenyből.

A mezőnyben lapuló favoritok ilyformán lépéskényszerbe kerültek. Greg Van Avermaet reagált elsőként a fenyegetésre, aki felvállalta a végleges szelekció beindítását és az épkézláb üldözőmunka megszervezését: a CCC kapitánya az utolsó kaptatón, a Tiegembergen gyújtotta be a rakétákat, lefelezve Bob Jungels fórját. A Van Avermaet keltette vihart csupán Wout Van Aert, Alberto Bettiol és Zdenek Stybar élte túl - utóbbi a nehezék szerepét töltötte be. Dacára annak, hogy Stybar stratégiai megfontolásból vonakodott a kooperációtól, negyedórányi lánctalpazást követően nyakon csípték a saját kardjába dőlő Jungelst, aki félretéve személyes céljait, feláldozta magát a csapatsiker oltárán. A Deceuninck-Quick Step színeit képviselő sztárpáros egy taktikai macska-egér játékkal készült a hajrára, állandó éberséget követelve az ellenfelektől, akik ugyan sikeresen neutralizálták a lószokat, elsavasodott lábakkal labdába sem rúghattak a sprintben: Zdenek Stybar feltette a pontot az i-re, tovább szaporítva a Patrick Lefevere által irányított szupercsapat győzelmeinek számát.

Flandria, a kerékpársport bölcsője [kattints a nagyobb méretért]

A nyugat-flandriai Westhoek régióban keringő Gent-Wevelgem az első világháború legvéresebb ütközeteinek helyszíneit járja be: a mezőny katonai emlékhelyek tucatjai mellett halad el, így tisztelegve a lövészárkok hősei előtt - nem véletlen, hogy az 1934-ben életre hívott viadal logóján újabban egy vérvörös pipacs díszeleg. A legenda szerint a harcok elültével a flandriai mezőket pipacstenger borította be - az elesett katonák sírjai fölött nyíló virág szimbólum-státuszát egy 'In Flanders Fields' (Flandria mezején) című költemény alapozta meg, melyet egy kanadai katonaorvos, John McCrae vetett papírra 1915-ben, miután jóbarátja és tanítványa életét vesztette a második ypres-i csatában. A Gent-Wevelgem szervezősége az első világháború kitörésének centenáriumának alkalmából, 2014-ben határozott az arculatváltásról. A verseny ebben az évben vette fel az 'In Flanders Fields' nevet és tűzte ki a zászlajára a feljebb említett vérvörös pipacsot... Az (oldal)szeles klasszikus útvonala magában hordozza a totális káosz lehetőségét: a keménykötésú sprintereket favorizáló futam első fele gyakorlatilag a tengerszinten zajlik. Az időjárás viszontagságainak kitett szakaszon nem lehet más a cél, mint a túlélés.

Az idei 81. kiírás tökéletesen illeszkedett a felvázolt sémába: a káosz enyhe kifejezés arra, ami a verseny első órájában történt. Az oldalszél ugyanis atomjaira szaggatta a főmezőnyt, a kerekesek kétségbeesetten kapaszkodtak az aszfaltcsík peremébe, miközben igyekeztek felvenni az ilyenkor szokványos echelon-formációt - mindez madártávlatból elképesztő látványt nyújtott. A fejetlenséget a rombolásra kész Jumbo-Visma lovagolta meg: csapatszintű offenzívájuk nyomán kialakult egy hallatlanul erős szökevénycsoport, melyben olyan nevek bújtak meg, mint Peter Sagan, Wout Van Aert, Mathieu van der Poel, Matteo Trentin, John Degenkolb, Jasper Stuyven és Fernando Gaviria. A Deceuninck-Quick Step mindössze 1 embert delegált a nagyjából 20 fős élbolyba, így önként és dalolva vállaltak oroszlánrészt az üldözésből. Amint az oldalszél lecsillapodott, a szökevények előnye is csökkenésnek indult - nyilvánvalóva vált, hogy egy süllyedő hajón utaznak.

Mike Teunissen még azelőtt dobbantott, hogy a farkasfalka becserkészhette volna a fuldoklókat: Sagan, Theuns és Trentin vele együtt menekült a királykék veszedelem elől. A kvartett csakhamar kvintetté bővült, miként Luke Rowe áthidalta a mezőny és az éllovasok közti távolságot. Alexander Kristoff is hasonló terveket szövögetett, mikor a Baneberg lábánál támadásba lendült, ám a Wout Van Aerttal és Zdenek Stybarral való összefogás nem vezetett sikerre. Ahogy a széltépázta sereg keresztülrobogott Ypres történelmi főutcáján, kétség sem férhetett ahhoz, hogy a tömeges hajrát vizionáló peloton bekebelezi a Sagan-féle csoportot. Így is történt, csakhogy az utolérést követően a szabad vegyértékek ficánkolni kezdtek: Mads Pedersen és Jasper Stuyven nem fért a bőrébe az utolsó 10 kilométeren, újabb feladat elé állítva ezzel a felvezető vonatokat, akik azonban úrrá lettek a lószparádén. A wevelgemi sprintben Alexander Kristoff ragadta magához a kezdeményezést, aki a 300 méteres tábla árnyékában indította meg a végső rohamot. A dörzsölt csapattárs, Fernando Gaviria könyökkel szorított helyet magának a termetes norvég hátsó kereke mögött és egy jól időzített fékezéssel leválasztotta Kristoffról a szélárnyékra éhező konkurenciát, akár egy mozdonyról a szerelvényt. 

Dwars door Vlaanderen, azaz keresztül-kasul Flandrián: a Waregem-központú, kissé alulértékelt egynapos viadal, amely eredetileg két napot ölelt fel és Dwars door België néven futott, a kétezres évek elején indult hódító útjára - a nemzetközi kerékpáros szövetség 2017-ben illesztette be a World Tour-naptárba, megkoronázva a 15 éve tartó dinamikus fejlődést. A hétközi töltelékfutam tehát teljes értékű flamand (fél-)klasszikussá avanzsált. Az időpontváltoztatáson áttesett Dwars door Vlaanderen a Flandriai Körversenyre való közvetlen ráhangolódást szolgálja, hiszen immáron a Ronde hetében kerül megrendezésre. Az ezévi kiírás egy zűrzavaros neutralizáció, no meg persze a cyclocross szakágból átnyergelő fiatal generáció újabb diadala nyomán maradhat emlékezetes. Egy, a női mezőnyt megtizedelő bukás miatt a zsűri kénytelen volt feltartóztatni a később startoló férfiversenyt, ám az elégtelen információáramlás kisebb káoszt eredményezett, mert a piros zászló ellenére tovább folytatódott a lökdösődés a pozíciókért. A felfordulás közepette az egyik szökevény, Lukas Pöstlberger elmulasztotta az újraindítás mozzanatát - a figyelmetlen osztrák a Sporza kísérőmotorjába kapaszkodva nyerhette vissza a neutralizációt megelőzően kiharcolt kétperces egérutat.

Amint lecsillapodtak a kedélyek és kigyulladtak a képzetletbeli zöld fények, ölremenő harc kezdődött a végső győzelemért. A kétszeres cyclocross-világbajnok Mathieu van der Poel kapva-kapott az alkalmon és két cinkostársával karöltve üldözőbe vette a verseny elejét. A friss tagokkal kiegészülő szökevénycsoport hellingről-hellingre veszített a fórjából és a Knokteberg utolsó megmászásakor olyan közel sodródott a főmezőnyhöz, hogy aki érzett magában némi erőt és ambíciót, felugorhatott hozzájuk - ezt a közelséget használta ki Bob Jungels és Tiejs Benoot. Az élre törő soklóerős ötösfogat  - Van der Poel, Turgis, Pöstlberger, illetve Jungels és Benoot - együttműködése gyümölcsözőnek bizonyult, tetemes előnyt talpaltak össze, ezzel egyértelműsítve, hogy a nyerőember az ő társaságukból kerülhet ki: a szűk körű sprintet a kilométerek óta a sor végén sunnyogó Anthony Turgis robbantotta be, ám a munkában aktívan résztvevő Mathieu van der Poel ellentmondást nem tűrő módon száguldott el mellette.

„Csak azok mondhatják, hogy a Ronde nem olyan nehéz, akik csúcsformában érkeznek ide. Mindenki másnak a Keresztúttal ér fel” - fogalmazott a Flandriai Körverseny 2002. évi bajnoka, Andrea Tafi, a Gladiátor maga. Egy bizonyos Alberto Bettiol két tavasszal ezelőtt egy, a CyclingTips-nek adott interjújában a következőképpen visszhangozta ezeket a szavakat: „A Flandriai Körversenyt rendkívül nehéz megnyerni, de ha jól érzed magad, a futam nem tűnik olyan nehéznek. [...] Miután végbemegy a szelekció, minden a lábaidon múlik. Nincs semmi dolgod, csupán elölmaradni és tekerni.” Az akkor 23 éves Bettiol nem lódított. Tudta, mit beszél és miért beszéli azt. A szakma még csak ízlelgette a nevét, amikor ő már tudta, hogy ez az a klasszikus, ami a versenyzői kvalitásait tekintve a leginkább kedvez neki és ahol igazán nagyot alkothat. A fellengzős nyilatkozat azonban elkallódott az éterben, mivel a hitelét alátámasztani képes, világraszóló sikerek hiányoztak a fiatal olasz karrier-lajtsromából: Alberto Bettiol egészen addig a szent vasárnapig nem jegyzett egyetlen profi győzelmet sem.

Miért is kellett volna számolnunk vele idén Flandriában? A felvetés jogos, hiszen egy nyeretlen versenylótól sem feltétlenül várjuk el, hogy besöpörje a legrangosabb derbit. Mégis észre kellett volna vennünk, hogy Bettiol ott kopogtat az ajtón. Ki is volt az a srác, aki kiugrasztotta a nyulat - konkrétan a későbbi győztes Julian Alaphilippe-et - a bokorból a Milánó-Sanremo végjátékában? Na, ugye. Ha ez önmagában nem indokolná a favorit címkét, vessünk egy pillantást a néhány bekezdéssel feljebb tárgyalt E3 Harelbeke eredménylistájára. Igen, ez a srác kivette a részét egy másik nyerő megmozdulásból is, ezúttal a kockakövek és a hellingek birodalmában - Bettiol centiméterekkel szorult le a dobogóról a Ronde jelmezes főpróbáján. A premieren pedig berúgta az ajtót. 

'It's the most wonderful time of the year' - a nyugati keresztény kultúrkörben minden kétséget kizáróan a karácsony közeledtével köszönt be az év legcsodálatosabb időszaka. Az országúti kerékpározás saját világában a Szent Hét feleltethető meg a karácsonyi ünnepcsokornak. Igaz, közel sem olyan békés és szeretetcentrikus, de szentebb mindennél, amit a sportág valaha látott. Az az átszellemült embertömeg, amely április első hetében kitódul a Flamand Ardennekbe és csodaváró hangulatban lesi a két keréken suhanó messiásokat, többet mond minden szónál. A kerékpárszerető néző szíve világszerte együtt dobban a szenvedélyes házigazdákéval. A Flandriai Körversenyt övező szelíd őrületből a mindenkori rajtvárosban is ízelítőt kaphatunk: az ünnepélyes startlista-aláírás aprorójából ezúttal is több ezer lelkes rajongó gyülekezett az antwerpeni vásártéren.

A harcrakész kerekeseket szívmelengető fogadtatás mellett bocsátották útjukra. A legtekintélyesebb, egyben leghangosabb szurkolóbázis az Oude Kwaremont mentén helyezkedett, ám hiába keltettek hangorkánt a kordonok tövében, az első áthaladáskor vihar előtti csend honolt a résztvevők soraiban. A Sky klasszikusokra specializálódott kontingense a Kortekeer lábánál a szó legszorosabb értelmében behúzta a kéziféket - a hátsó traktus kénytelen volt kivenni a lábát a pedálból. Amennyiben az országúti kerékpározás egy vallás - márpedig Belgium-szerte nem csupán világszínvonalon művelik, fanatikusan vallják is a kerékpársportot -, úgy a Kapelmuur a szentélye. Ugyan az áldott kövekkel kirakott emelkedő kellően messze található a befutótól ahhoz, hogy ne szólhasson bele a győzelem sorsába, arra nagyon is alkalmas, hogy szétzilálja a bolyt. A Deceuninck-Quick Step opportunista módon ugrott fel a megnyúló mezőny bakjára, hogy előidézze a szakadást, ez a momentum viszont nem bizonyult vízválasztónak a verseny kimenetelére vonatkozóan.

Az idei Rondén nyújtott fergeteges alakításáért a kerékpáros társadalom egyhangúlag ítélte oda Mathieu van der Poel részére a legjobb mellékszereplőnek járó díját. A generációváltás szelét felkorbácsoló holland kálváriája azzal kezdődött, hogy hely szűkében felugratott egy útszéli virágágyásra, minek következtében eltört az elülső kereke. A gyors cserére előkészülve félrehúzódott a térköves járdára, ám addig-addig egyensúlyozott féllábon, mígnem belehajtott egy kisebb kátyúba és szándékán kívül bemutatott egy tízpontos előreszaltót. A történetben az az igazán fergeteges, hogy az ominózus talajfogás után kevesebb, mint fél órával van der Poel már az élbolyban tekert. Mindeközben az előretolt ékek új szökevénybandát alapítottak: Sep Vanmarcke és Stijn Vandenbergh a Kwaremont kockaköves rámpáit használta ugródeszkának a támadásra, Casper Asgreen a Paterbergen indított offenzívát, míg Dylan van Baarle közvetlenül a Taaienberg előtt csatlakozott fel a vonatra. A gyenge láncszemek áldozatul estek a verseny brutalitásának, a Ronde saját kezűleg végezte el a szelekciót az elcsigázott főmezőnyben: a végeredmény egy megközelítőleg 20 lelket számláló bivalyerős üldözőcsoport, melyben csúcskategóriás sprinterek (Kristoff, Matthews), rouleurök (Politt, Jungels) és puncheurök (Sagan, Van Avermaet, Valverde, Benoot) egyaránt tömörültek. Ez a sokrétű potenciál okozta a vesztüket - nem mutattak hajlandóságot arra, hogy kikaparják egymásnak a gesztenyét.

A legszembeötlőbb fejlemény mégis az EF-Education First felülreprezentáltsága volt - és nem csupán a neonrózsaszín mez miatt -, hiszen háromfős különítményük a Deceuninck-Quick Step képviseletével vetekedett. Ebből a pinkben feszítő háromfős különítményből a bevezetésben idézett Alberto Bettiol próbált szerencsét az Oude Kwaremont harmadszori teljesítése során: kiválóan ütemezett akcióját hátul Langeveld fedezte, aki szerény termete ellenére ott és akkor kellemetlenkedett, ahol és amikor csak tudott. Mialatt a hitehagyott favoritok dühödten lóbálták a könyöküket, Bettiol felvette a légellenállás szempontjából legelőnyösebb aero-pozíciót és kitempózott a lesújtott ellenfelek látóköréből. Az oudenaardei célvonalon átgurulva egy igazi győztes válhatott belőle: a Flandriai Körverseny győztese. Tett arról, hogy figyeljünk rá.

Philippe Gilbert nem az a versenyző, aki egyszer volt. Kiteljesedett. A 'Gilbert-típusú versenyző' mint olyan, kinőtte azt a beszűkült jelentést, amit annak idején a magyar nyelvű szakzsargon kölcsönzött neki. Sokkal több, sokkal összetettebb annál. Mostmár nem egy hegymenetre specializálódott, robbanékony sprintert értünk alatta, hanem egy minden hájjal megkent, fineszes all-roundert, aki a legkülönbözőbb terepviszonyok között is képes ellopni a show-t. A varázslatos átalakulás hátterében egy monumentálisra duzzasztott álom és egy precízen előkészített terv húzódik meg: Project Roubaix. „Ez nem pénz, csupán ambíció kérdése volt a részéről. Meg akarta nyerni a Flandriai Körversenyt és a Paris-Roubaix-t, és azt mondta, hogy mi vagyunk az egyetlen csapat, amely segíthet abban, hogy ezt véghez vigye” - árulta el a két évvel ezelőtti szerződéskötés részleteivel kapcsolatban Patrick Lefevere, a Deceuninck-Quick Step tulajdonosa. Gilbert tudta, mit akar és tudta, hogy kik azok az emberek, akik által ezt elérheti, így tehát az önmegvalósítás reményében alárendelte magát a szakértelmüknek. És íme, itt az eredménye, a Project Roubaix bevégeztetett és a kör majdhogynem bezárult. A lombard hegyvidék, a dél-ardenneki dombság és a kelet-flandriai falak bevétele után Philippe Gilbert az Észak Poklára is kiterjesztette vadászterületét. Egy, a Via Román aratott győzelem választja el a halhatatlanságtól: egyetlen egy trófea hiányzik a gyűjteményéből, a Milánó-Sanremo. „Nem lehet olyan nehéz megnyerni, hiszen Eddy Merckxnek hétszer is sikerült” - vette le a terhet saját vállairól a Roubaix-ban diadalmaskodó 36 éves belga, aki jövőre a legszeszélyesebb Monumentum megszelídítésére készül à la Philippe.

„Mindenki egy történettel fejezi be” - véli a rutinos öregróka, Heinrich Haussler, aki 173 (sors)társával együtt idén is felsorakozott a compiègne-i rajtvonalnál. Ő már csak tudja, hiszen pályafutása alatt nem kevesebb, mint 13 alkalommal szelte át a Poklot és tizenegyszer célba is ért. Noha megannyiszor megégette magát, a viszontagságok ellenére sem nem hagyná ki a legkönyörtelenebb klasszikust. A Paris-Roubaix egy külön állatfaj: a fájdalom nyelvén folytat párbeszédet a kockaköveken bukdácsoló kerekesekkel. Apropó kockakövek, egyes információk szerint 6 millió 76 ezer darab lapul az útvonalban, ami összesen 55 kilométernyi zötykölödést jelent 29 kategorizált szektoron keresztül. Fel van adva a lecke. De, ahogy azt a felvezetőben megpedzettem, egy évszázad óta mindig akad egy mezőnyrevaló őrült, aki megpróbálja megfejteni. Ez a bravúr azonban évente csak egy bátor jelentkezőnek sikerülhet.

A Paris-Roubaix elveszi a kerékpárversenyzők józan eszét, de mi, nézők ezt egy percig sem bánjuk. Káoszt, drámát és csodákat szeretnénk látni, ezért tapadunk a televízióképernyőkre minden áldott esztendőben, amikor a jónevű peloton alászáll a Pokol legmélyebb bugyraiba... A Klasszikusok Királynője élénk északi széllel köszöntötte a szerencsejátékosokat és a természeti erőkkel szövetkezve összeterelt egy izgalmas kompozíciójú szökevény-nyájat, amely két későbbi főszereplőt is tartalmazott - Nils Polittot és Yves Lampaertot. Az üldözőverseny egészen az arenbergi erdőig folytatódott: a rettegett kockaköves átkelő bejárata előtt egyesült a mezőny. Az emblematikus szektor kishíján két nagynevű áldozatot is követelt, hiszen a cyclocross-zseni Wout van Aert lesodródott a göröngyös útról és magával rántotta a címvédő Peter Sagant is. A szlovák számottevő veszteség nélkül úszta meg a kalandot, és szinte azonnal visszasorolt, ám a reflektorfényben fürdő belgát feltartóztatta egy makacs mechanikai probléma. Pascal Eenkhoorn személyében érkezett hozzá a segítség, aki a saját kerékpárját ajánlotta fel pórul járt csapattársa számára.

Van Aert a cserebringával visszatornázta magát közvetlen riválisai társaságába, majd átnyergelt egy méretre szabott biciklire. A feje fölött gomolygó aggodalmakat tetézte az a fájdalmas pillanat, amikor a kocsik között lavírozva váratlanul elterült egy jobbkanyarban. A benne munkálkodó adrenalinnak köszönhetően néhány kilométer múltán újból megjelent a döbbent arcokat vágó élmezőnyben - Wout van Aert zárkózása minimum annyira volt impresszív, mint Mathieu van der Poelé a Flandriai Körversenyen. Ha már felzárkózott, nem maradhatott ki a sorsdöntő akcióból: Nils Politt két kockaköves blokk között, a céltól 67 kilométerre lévő frissítőzónában sunnyogott el a bajnoki cím várományosai mellől. A potenciális veszélyt jelentő németet Peter Sagan vette üldözőbe Orchies határában, a címvédő szélárnyékában pedig ott lapult Philippe Gilbert, Yves Lampaert, Sep Vanmarcke és természetesen Wout van Aert is. Aki bújt, aki nem, a végső győzelem lehetősége eme 6 szökevény lábaiban összpontosult. A küldetéstudattal felvértezett Deceuninck-Quick Step kiválóan játszotta ki a létszámfölény-kártyát a hajrában: Gilbert és Lampaert felváltva húzgálta a versenyban maradt kihívók bajszát, felbosszantva ezzel Polittot, aki a Gruson nevezetű szektorban megkontrázta a farkasokat.

Egyedül Gilbert tudott megkapaszkodni a német agresszor hátsó kerekében és a sikeréhes duó csakhamar nyerő különbségre tett szert. Az utolsó energiatartalékait is felélő Wout van Aert már percekkel korábban meglobogtatta a fehér zászlót, míg az őrmester szerepében tetszelgő Yves Lampaert szándékosan akadályozta Vanmarcke és Sagan előrejutását - előbbi egy last-minute kerékpárcsere okán intett búcsút a dobogónak, utóbbit pedig újfent cserben hagyta elégtelen erőnléte. A közönség izgatottságteli morajlása vad szurkolásba csapott át, amikor az André-Pétrieux velodrome kapujában felbukkant a tétova Nils Politt, aki kénytelen-kelletlen felvezette az egy-az-egy elleni sprintet a mindenre elszánt ex-világbajnok előtt. Ahogy arra számítani lehetett, Philippe Gilbert megragadta a soha vissza nem térő alkalmat, körbetáncolta Polittot és beteljesítette régóta dédelgetett álmát: egy év leforgása alatt realizálta a Flandria-Roubaix duplát. Szóval, milyen is az a 'Gilbert-típusú versenyző'? 

× Annak ellenére, hogy örök favoritom, Alberto Contador karrierje során sosem indult kockaköves klasszikusokon, évről-évre feszült figyelemmel kísérem végig a tavaszi versenyszezont fémjelző egynapos viadalokat. A kihaló félben lévő offenzív felfogást vadászó szurkolót szinte fojtogatja a látvány, ahogy a technika vívmányaira és a legalitás feszegetésére alapozott dominancia monoton meneteléssé szegényíti a Tour de France-élményt. Talán pontosan emiatt zártam a szívembe a Flandriai kör és a Paris-Roubaix vonzáskörébe tartozó versenyeket, amelyek az izgalmak kifogyhatatlan forrásaiként csillapítják a magamfajta akciófüggők szomját. A könyörtelen pavés szektorok és a félelmetes meredekségű rámpák ugyanis ellehetetlenítik a totális dominanciát: ilyen terepviszonyok között mindenki a hajára kenheti az előre kitervelt taktikát és elfelejtheti a wattmérőt. És pont ez teszi különlegessé ezt az időszakot: megtalálni a pillanatot, ami győzelemre juttatja a nyers erőt.

Az előző bejegyzésben tárgyalt Milánó-Sanremo és Nibali többé-kevésbé váratlan szólógyőzelme megadta az alaphangot a tavaszi klasszikus szezonnak, amely alig egy hét szünet után belga földön folytatódott a kockakövek bűvöletében. Vészesen közeledett ugyanis az a két monumentum, ami minden specialista naptárjában pirossal van szedve, a Flandriai körverseny és a Paris-Roubaix. A jelmezes próba helyszínét az E3 Harelbeke biztosította olyan nevezetes emelkedőkkel, mint a Wolvenberg, Taaienberg, Paterberg vagy éppen az Oude Kwaremont. A farkasfalkákhoz hasonló megbonthatatlan egységbe rendeződő Quick-Step - egy Kossuth-szállóigével élve - továbbra is az események ütőerén tartotta ujjait, megértve annak lüktetését. Egy percre sem engedték ki a kezükből az irányítást, magukra vállalták a főmezőny kormányzását. Egy a céltől több, mint 100 km-re történő bukás nyomán megszakadt a sor, miután a Taaienbergen Terpstra és Lampaert indított támadást, akciójukat pedig hátul Philippe Gilberték fedezték. A kis létszámú üldözőcsoportban ott találtuk a legnagyobb esélyeseket: Van Avermaet, Sagan, Benoot, Stuyven, Vanmarcke mind áldozatul esett a Quick-Step-taktikájának. Mikor a mezőny fenyegető közelségbe ért, Gilbert megpróbált felugrani elöl tekerő társaira, ám hamar belátta, hogy azzal tudja a legjobban szolgálni a csapatérdeket, ha kontrollálja az ellenfeleket. Mindeközben Niki Terpstra és Yves Lampaert sikeres együttműködése a végéhez közeledett, hiszen utóbbi a Paterbergen elhalványulni látszott, majd a céltól nagyjából 25 km-re, az utolsó kockaköves szektor teljesítésekor ténylegesen leszakadt. A korábbi Paris-Roubaix-győztes holland azonban egymaga is gond nélkül végigvitte az offenzívát: Terpstra végül 20 másodperccel utasította maga mögé a kvázi megkötözött lábú üldözőket. Valahogy így működik a farkasfalka-effektus.

Az első világháború flandriai lövészárkai, csatamezei és katonai emlékhelyei mellett végighaladó Gent-Wevelgem útvonala leginkább a strapabíró sprintereknek kedvez, hiszen nincs vészesen sok emelkedő és az utolsó közülük, a pavés Kemmelberg több, mint 30 kilométerre fekszik a befutótól - ez a távolság pedig elegendő lehet a sorok rendezésére és az esetleges hátrányok ledolgozására. A Quick-Step természetesen ezennel sem engedte ki a kezéből a gyeplőt, bár a BMC meghúzgálta a bajszukat és ezen két csapat tempóváltásai által kezdett megnyúlni a mezőny. A Kemmelberg első megmászásakor Philippe Gilbert próbálta meg kiszórni a gyenge embereket: az általa kialakított csekély különbséget azonban Vanmarcke hamar eltűntette, így az élboly létszáma továbbra is tekintetes maradhatott. A nagynevű sprinterek - Kristoff kivételével - túlélték a vihart, és mikor az összes emelkedőt maguk mögött hagyták, egy nagyjából 30 fős csoportban tömörültek. Az egyéni szökési kísérletek hatástalanítását a Quick-Step - főképp Gilbert és Stybar - vállalta magára a síkon. A mezőny keresztülrobogott a történelmi jelentőségű Ypres főutcáján, miközben lassacskán összerendeződtek a sprintervonatok a fináléra. Vanmarcke utolsó kísérlete a hajrá kibontakozásával kudarcba fúlt: a favoritok közül Peter Sagan indított először, kockázatos távolságból. Elia Viviani hiába bizonyult gyorsabbnak nála, eltorlaszolták előtte az utat és kerülni kényszerült, amivel gyakorlatilag elvesztette az esélyét a győzelemre. A világbajnok így harmadjára ünnepelhetett a wevelgemi célban, míg az olasz élete nagy lehetőségét siratta. A Quick-Step nem kesergett sokáig a vereség okán, hiszen a tavaly World Tour-versennyé avanzsáló, egykoron kétnapos Dwars door Vlaanderenen címvédés történt: Yves Lampaert egy erős összeállítású ötösfogatból lógott meg az utolsó métereken - az ellenfelek egész egyszerűen belefeledkeztek egymás fürkészésébe.

Ha a Harelbekére jelmezes próbaként tekintettünk, akkor a Flandriai kör a teltház előtt bemutatott sikerdarab. A 102. alkalommal megrendezett klasszikus programjában 5 kockaköves szektor és 15 különböző emelkedő szerepelt, köztük az előző héten felforrósított Wolvenberggel, Taaienberggel, Oude Kwaremonttal és Paterberggel, kiegészülve az ikonikus gerardsbergeni fallal - igaz, a Kapelmuur a céltól való jelentős távolsága (nagyságrendileg 100 km) miatt nem töltött be sorsdöntő szerepet, csupán eszétikai izgalmakkal szolgált. Az idei verseny úgy istenigazából a Koppenbergen kelt életre, amikor is kialakult egy körülbelül 30 főt számláló szelektív boly, mely magában foglalta az összes előzetes favoritot. Ezzel egy időben a nap eleji szökevénycsoport két állva maradó tagjára felzárkózott az a mindössze 21 esztendős Mads Pedersen, akinek a nevével még találkozunk a későbbiekben. A befutótól 40 km-re fekvő Taaienbergen - amit kerékpáros berkekben újabban Boonenbergnek is neveznek - az időtlen-idők óta a Flandria megnyeréséről álmodó Greg Van Avermaet tovább faragott az esélyesek csoportjának létszámából, ám végzetes károkat nem tudott okozni.

A sorsdöntő támadáshullám ugyanis a Kruisbergen indult meg: a dráma a hegytető után található frissítőzónában érte el tetőpontját. Ekkor az abszolút outsidernek számító Vincenzo Nibali próbált szerencsét, akit mindössze Niki Terpstra tudott lekövetni. Az egyre inkább all-rounderként számon tartott olasz azonban hamar visszahőkölt, míg a holland belekapaszkodott az akció nyújtotta lehetőségbe. Terpstra a Kwaremont harmadszori teljesítése során utolérte az éllovasokat, vagyis inkább kikerülte őket, hiszen azzal a lendülettel tovább is robogott. Az utolsó emelkedőt, a meredeksége miatt rettegett (helyenként 20%), ámbár rövidke Paterberget már egyedül küzdötte le, folyamatosan növelve előnyét. Mads Pedersen látószögéből azonban képtelen volt kikerülni: a dán bajnok ugyan elvesztette vele a közvetlen kontaktot, de makacsul kitartott és a rohamosan csökkenő különbség ellenére sikeresen maga mögött tartotta a Sagan által instruált üldözősort. Niki Terpstra végső győzelméhez, a magányos szökés hazaéréséhez vastagon hozzájárult Philippe Gilbert visszafogott, egyéni céljait a csapatérdeknek alárendelő versenystratégiája is: a farkasfalka törvényeit figyelem előtt tartva természetesen egy centit sem vezetett a riválisoknak, viszont az utolsó kilométeren meglepte őket egy kései támadással, így pedig felállhatott a dobogó legalsó fokára.

Paris-Roubaix, azaz út a pokolba és tovább: menetelő hadseregek legendái, egykori frontvonalak árnya, kihaló félben lévő bányavárosok, tapintható történelem és a kerékpárosok 50 éve visszatérő rémálma. Egy érintetlenségében egyedi, természet által védelmezett, mítoszokkal övezett kockaköves ösvény, amit mindenki csak úgy ismer, Arenberg. A Klasszikusok Királynője senkivel sem kivételez, mindenkivel őszinte, bár sokszor érezhetjük igazságtalannak és különösen kegyetlennek: talán ez az a verseny, ahol a legnagyobb szükség van a szerencsére. Nem elég a puszta erő, sőt, még a tökéletes pillanat megtalálása sem feltétlenül garantálja a sikert. Fortuna csókja nélkül egy taktika sem lehet működőképes. A roubaix-i vélodrome 122 évnyi kerékpáros történelmet őriz: minden egynapos specialista vágyálma, hogy elsőként és egyedül érkezzen meg e szentélyhez olyannyi megrázkódtatás után... Ami a 2018-as, számszerint 116. kiadást illeti, a mezőny a 257 km-es versenytáv körülbelül 20%-át (54.5 km, 30 szektorra elosztva) tette meg kockakövön, kezdve a troisvilles-i pávétól egészen a célváros térköves útjáig. Mivel az eredetileg La Drève des Boules d'Hérin (ebből a 'drève' szócska utal a fasorral övezett útszakaszra) névre hallgató szektor, azaz az Arenberg Roubaix-tól 100 km-re található, igaz rá a kerékpársport talán legelcsépeltebb közhelye, miszerint itt még nem lehet megnyerni a versenyt, elveszteni viszont annál inkább.

Ami a tényleges eseményeket illeti, az Arenberg ezennel nem bizonyult vízválasztónak. A közel 60 km/h-s elképesztő beérkezési sebesség és kockázatos manőverek ellenére ezen a szakaszon szerencsére nem történtek bukások, sőt még a defektektől is megmenekültek az esélyesek. Mike Teunissen és Philippe Gilbert ugyan megkísérelt egy offenzívát, ám a Bora-hansgrohe kontroll alatt tartotta a különbséget és rövid időn belül derékba törték a kibontakozó akciót. Ekkor a főmezőnyt nagyjából 50 versenyző alkotta, a létszám viszont a hagyományoknak megfelelően, a kockaköveken való folyamatos megnyúlásnak köszönhetően egyre csökkent. A céltól 55 kilométerre, a 13. és 12. szektor között félúton következett el a kulcsfontosságú mozzanat, méghozzá a címvédő Greg Van Avermaet kezdeményezésével. A belga fajsúlyos támadása megrengette az esélyesek csoportját, de ebből a káoszhangulatból mégsem ő, hanem Peter Sagan profitált, aki szinte észrevétlenül szivárgott el - maga a világbajnok is alig hitt a szemének, hogy senki sem követi.

Jogos a felvetés, hogy ilyenkor hol volt a Quick-Step és pontosan mire vártak a további ellenfelek, a magyarázat azonban a lényegen nem változtat: Sagan meglógott és pillanatok alatt felzárkózott a szökevényekre. Az előny pedig egyre csak nőtt, hamarosan átlépte az 1 perces álomhatárt. A szlováknak még csak nem is kellett magányos farkasként megküzdenie a Van Avermaet és Niki Terpstra által fémjelzett üldözőbollyal, hiszen Silvan Dillier meglepetésre tudta vele tartani a lépést - egészen a fináléig. A fiatal svájci ráadásul a sík utakon hasznos munkát végzett, ezzel is hozzájárulva az együttműködésük sikeréhez. Az utolsó 15 km-en belülre érve valamelyest csökkent a különbség Terpstra irtózatos tempónövelései okán, utolérésről viszont szó sem lehetett, Sagan valósággal szárnyalt a vélodrome felé. A remek pályás eredményekkel rendelkező, egész napos szökést bevégző Dillier-t ugyan nem sikerült leszakítania, de azt elérte, hogy második helyről kezdhesse a sprintet, amit végül meggyőző fölénnyel nyert meg. Sosem titkoltam el, hogy szimpatizálok Peter Sagannal, így - talán ennyi személyesség megengedhető - majd kiugrottam a bőrömből, amikor elsőként gurult át a célvonalon.

Paris-Roubaix 2018, összefoglaló

A bukások sajnos kódolva vannak az ilyen típusú versenyek menetébe, ám ezeket általában a túlburjánzó feszültség, figyelmetlenség és a terepegyenetlenségek idézik elő. Az idei Paris-Roubaix-t viszont egy szívroham okozta tragikus kimenetelű baleset árnyékolta be. Én kifejezetten érzékeny vagyok az ilyen esetekre, hiszen több szempontból is érintettnek érzem magam: egyrészt Contador kapcsán (az egyik korábbi cikkben részletesen leírtam, ami vele történt karrierje kezdetén), másrészt azért, mert még mindig élénken élnek az emlékezetemben azok a képsorok a 2011-es Giro d'Italiáról... sosem fogom elfelejteni, ahogyan a komplett kerékpáros társadalom Wouter Weylandt életéért izgult. Az a nap örökre megváltoztatott emberként, szurkolóként egyaránt. Amikor pedig olyan információk érkeznek a verseny hevében, hogy szívroham kapcsán újra kellett éleszteni valakit és az orvosi kommüniké szerint élet-halál közt lebeg, semmi jót nem jelent. De a remény hal meg utoljára. A befutó percétől minden ima Michael Goolaertsért szólt. A Véranda's Willems-Crelan 23 éves belga kerekeséről viszont a lehető legborzalmasabb hírek jelentek meg a késő esti órákban: a csapat közlemény formájában értesítette az aggódó sportági közösséget, hogy Goolaerts a lille-i kórházban, családja körében életét vesztette. Nyugodjon békében!

utóirat
A pazar képi illusztrációkért köszönet Kristof Ramonnak (Kramon cyclo-photography) és a CyclingTips-nek!

× Őszintén fogalmam sincs, hogyan és miként kezdjek hozzá ehhez a bejegyzéshez, ami eredetileg csupán négy egynapos versenyről szólt volna a maga száraz objektivitásában, hiszen arra tettem ígéretet, hogy a főoldalon kerülöm az elfogultságot. Már amennyiben ez lehetséges. És most nem az, úgyhogy azon felül, hogy beszámolok az elmúlt hetek eredményeiről, természetesen nem hagyhatom és nem is akarom szó nélkül hagyni azt a tragédiát, ami mélységesen megrendítette a kerékpáros társadalmat, köztük engem is. Ennek fényében nehéz lelkesedni a tavaszi klasszikus szezon fináléjáért, úgyhogy elképzelhető, hogy nem sikerül majd kellően patetikusra ez a cikk.

A minden szempontból zseniális Flandria után egy héttel az 'Észak Pokla' felé vette az irányt a mezőny, következhetett tehát az év legjobban várt és legkegyetlenebbnek tartott klasszikus egynapos viadala, a Paris-Roubaix, ami 115. alkalommal került kiírásra. A hátszél érkeztével rendkívül gyors versenyre lehetett számítani, így az eredetileg tervezettnél negyed órával később lőtték el a rajtot. A rettegett Roubaix első 100 kilométerén nem tudott kialakulni szökés, köszönhetően a talán még a vártnál is brutálisabb tempónak. Az első kockaköves szektor előtt aztán három veszélytelennek ítélhető embert hagytak meglógni, miközben a bolyban is zajlottak az események. Míg Naesen, Gallopin és Durbridge a földre került, az egyik legnagyobb favoritnak kikiáltott Greg Van Avermaet mechanikai gondokkal küszdködött. A hír persze eljutott a karrierje utolsó versenyét teljesítő Tom Boonen fülébe is, aki rögtön a sor élére állt és megkísérelte megnehezítteni honfitársa dolgát, aki ugyan visszaért, de megpróbáltatásai ezzel nem értek véget. Az ötcsillagos Trouée d'Arenbergre érve Van Avermaet bukásba keveredett és kerékpárt kellet cserélnie, mire a Quickstep újabb tempónöveléssel reagált. Az első monumentumát hajszoló belga közel 40 másodperces hátrányt volt kénytelen ledolgozni, és csak 20 km-rel később vegyülhetett el újra a mezőnyben. Az hornaingi szektor után Peter Sagan indult meg, Maciej Bodnarral karöltve, ám nem jutottak messzire, hiszen a kétszeres világbajnok defektet kapott. A Borás akciót lekövető Daniel Oss és Jasper Stuyven egy ideig még tartotta magát elöl, őket egy 30 fős csoport üldözte, benne az esélyesekkel. De Sagan nem adta fel ilyen könnyen, a Mons-en-Pévele-en újra próbálkozott, minek nyomán egyrészt az élboly megfeleződött - a legnagyobb favoritok közül gyakorlatilag senki sem hiányzott -, másrészt utolérték a két szökevényt.

A 9-es számú szektor megtétele során Oss megint meglépett és ez a későbbi események szempontjából is fontos mozzanatnak bizonyult. Az egyébként nem túl vészes Templeuve-ön (30 km-re a céltól) ugyanis kialakult a nyerő szökés Langeveld és Roelandts közreműködésével: hozzájuk Van Avermaet, Moscon, Stuyven és Stybar csatlakozott, miközben Peter Sagan második defektjét szenvedte el és ezzel búcsút is inthetett a Roubaix-győzelemnek, a búcsúzó Boonen pedig a hátsó sorban ragadt. Az utolsó kiemelt nehézségű szektorban, azaz a Carrefour de l'Arbre-on az olimpiai bajnok tovább növelte a tempót, amivel sikerült leszakítania Moscont és Stuyvent, így csak hárman maradtak elöl (GVA, Stybar ésLangeveld). A két üldözővel szemben fél perc környéki előnyt építettek ki, aminek tudatában az utolsó kilométereken csak egymás arcát fürkészték. A vélodrome-ba Van Avermaet vezetésével érkeztek meg, de annyira lelassultak a nagy taktikázás közepette, hogy a háttérben váratlanul felbukkant Moscon és Stuyven. A Sky olasz fiatalja nem is habozott sokat, az utolérésen felbátorodva egyből megindította a hajrát, de a nála jóval frissebb korábbi éllovasok hamar eloszlatták minden reményét. Stybar igazán bánhatja, hogy elvitte a szíve és a kelleténél hamarabb kezdte meg a sprintjét, mert ezzel csak Van Avermaet malmára hajtotta a vizet, aki a szélárnyékot kihasználva megelőzte a csehet. Az üldözőcsoport végül 12 mp hátránnyal érkezett célba, ahonnan a visszavonuló Tom Boonen a 13. helyet szerezte meg. Érdekesség, hogy az idei volt minden idők leggyorsabb Roubaix-ja, miután a győztes Van Avermaet 45.2 km/h-ás átlagot tekert, megdöntve ezzel az 1946-os Peter Prost-féle rekordot.

A szokásoknak megfelelően az Amstel Gold Race nyitotta az ardenneki egynaposok sorát, amiről köztudott, hogy nincs túl sok köze az Ardennekhez, lévén Hollandiában rendezik, de vitathatatlanul beleillik a sorba paraméterei alapján. Az idei kiírás különlegességét a verseny ikonikus hegyének, a Caubergnek a hátrébb helyezése jelentette. Háromszor is szerepelt a programban, de azzal, hogy nagyságrendileg 20 km-re került a céltól, nem bizonyult sorsdöntőnek. A szervezők annak reményében változtattak, hogy így valamivel hamarabb beindul a csatározás, mint a korábbi években. És ez be is igazolódott, ugyanis a valkenburgi befutótól 40 km-re, a Kruisbergen Tiesj Benoot lepte meg a mezőnyt, akit Sergio Henao kontrázott meg. A Flandria-győztes Philippe Gilbert egyből átvette ezt a támadást, őt még 5-en követték - köztük Albasini és Ion Izagirre -, mögöttük pedig egy patináns üldözőcsoport formálódott, benne Gilbert legkomolyabb kihívóival. 10 km-rel később, a Keutenbergen a Valverde, Van Avermaet és Kwiatkowski fémjelezte sor rendkívül közel, 10 mp-en belül került az élbolyhoz, ám meglepő módon nem tudtak kollektívan fölérni, ami egyértelműen az együttműködés hiányának tudható be. Az év 1. monumentumát nyerő lengyel is érezte, hogy ebből így nem lesz utolérés, úgyhogy egyedül indult Gilberték után és néhány percen belül csatlakozott is hozzájuk. Ezután az üldözők hátránya folyamatosan nőtt és mivel a Cauberg utolsó megmászása után sem tudtak számottevőleg faragni belőle, 6 főre csökkent a győzelemre esélyesek névsora. De Kwiat és Gilbert nem várt a hajráig, hamarabb dűlőre akartak vinni a dolgot: az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen felválta támadták az élcsoportot, míg minden ellenfelet sikerült leszakítani. A flamme rouge-hoz érve Kwiatkowski bebetonozta magát a 2. helyre, rápihenve ezzel a sprintre, amit néhány kerékpárhossz hátrányból indított meg, ám rosszul mérte fel a helyzetet a szembeszélben. Philippe Gilbert megkerülte őt az utolsó 50 méteren és 4. Amstel-győzelmét aratta. Mindezt sérült vesével tette, ami egy féltávnál elszenvedett bukás következménye lehetett és emiatt ki kellett hagynia a következő két ardenneki futamot.

A Fleche Wallonne, azaz a vallon nyíl már Alejandro Valverde felségterületét képezi, szóval a mezőny akkor tett volna jót magával, legalábbis akkor lett volna reális esélyük az elsőségre, ha valahogyan sikerül leszakítaniuk a spanyolt az utolsó emelkedőig, azaz a Mur de Huy-ig. Nos, ez nem valósult meg, de nem is igazán erőlködtek rajta. Alessandro De Marchi kísérletezett szóló szökésekkel, és ha eleinte nem is reagáltak rá, a mezőnyben érezhetően megnőtt a tempó. A Huy másodszori megmászása során aztán Bob Jungelssel egyesítették erőiket, bár a lejtmenetben a fiatal luxemburgi faképnél hagyta olasz riválisát, aki szinte észrevétlenül tűnt el mögüle. Egyedül tekerve Jungels kisebb meglepetésre tovább növelte előnyét a bollyal szemben, egészen 50 másodpercig, viszont a Cote de Cherave-on Rafał Majka megindulása nyomán a felére csökkent a fór, a Mur lábánál pedig már bőven látótávolságon belülre került. A Diego Rosa által vezetett mezőny az utolsó kilométeren belül végül bekebelezte a magányos harcost, miután kivárás következett. A 20 éves Gaudu törte meg a csendet 250 m-rel a cél előtt, akire Valverde azonnal reagált, és amikor indított, még ott volt a hátsó kerekén Dylan Teuns is, de néhány pedálfordulattal később be kellett látnia, hogy a győzelem elúszott számára. Dan Martin kicsit hátrébbról érkezett és már ő sem tudta felvenni a versenyt a spanyol klasszissal, aki zsinórban negyedszerre ünnepelhetett a Mur tetején, összességében pedig 5. alkalommal nyerte ezt az ardenneki viadalt. 

Az ardenneki sorozatot a monumentumok közé tartozó a Liege-Bastogne-Liege koronázta meg, ami a legrégebb óta megrendezésre kerülő egynapos a naptárban. Emlékezhetünk, hogy tavaly az időjárás milyen szinten befolyásolta a versenyt, de idén szerencsére nem kellett a fagypont körüli hőmérséklettel és hóeséssel is megküzdeniük a kerekeseknek. A nap eleji szökés 13 perc körüli előnyt szerzett és a mezőny nem siette el az utolérést, meglehetősen nyugodt hangulat uralkodott - vagy talán inkább gyászos. A Col de Maquisard-on az Amstelen kiválóan teljesítő Nathan Haas rángatta meg a sort, de a Movistar Betancuron keresztül kontrollálni tudta ezt az akciót. Az LBL legemblematikusabb hegyén, a Redoute-on Sebastian Henao és Laurens De Plus növelte a tempót, majd érte utol a 2. számú csoportot. Az élen ekkor már csak a Cofidises Perez tekert, 4 perc előnnyel, de egyre keretesebbé vált a mozgása, úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor száguldanak el mellette. Csapattársa, Rossetto egyedül vette üldözőbe és amint elkapta a hátsó kerekét, már ment is tovább, mert érezte, hogy Perez nem tud hasznára lenni. 10 km-re a céltól a mezőny már ott toporgott Rossetto nyomában, akire Tim Wellens ugrott fel, de nem jutottak messzire, a sorozatos megindulások nyomán az összes szökevényt hatástalanították. A Cote de Saint-Nicolas-n Davide Formolo rukkolt elő egy igencsak erőteljes és fantáziadús támadással, ám az utolsó kilométerre érkezvén nem kegyelmezett neki a peloton: 800 métere a céltól Dan Martin nyitott egy hosszút, megadva ezzel az alaphangot a hajrában. Az ír versenyzőt az Orica próbálta levadászni sikertelenül, viszont Valverde hamarosan ott termett Martin hátsó kerekén és ahogyan arra számítani lehetett, könnyedén kerülte ki ellenfelét. 4. győzelmét szerezte a La Doyenne-en, de ez a győzelem más volt, mint a többi...

2017. április 17-én Michele Scarponi megnyerte az alpesi körverseny (volt trentinói kör) 1. szakaszát Innsbruckban. 5 nappal később, szombaton, immáron otthonról korán reggel edzeni indult. De sosem tért haza... Amiint kinyitottam a szemeimet, szokásomhoz hívem kezembe vettem a telefonomat, hogy ránézzek az idővonalamra, legelőször egy Contador-féle spanyol nyelvű üzenetet pillantottam meg. Bevallom, sosem tanultam spanyolul, de sajnos pont annyit érettem belőle, amennyit kellett. Felesleges mondani, a döbbenettől egyből felébredtem, ez a néhány búcsúzásul írt sor valódi hidegzuhanyként hatott. Elolvastam még kétszer, bízva abban, hogy hátha valamit félreértettem. De aztán megláttam Jesus Hernandez hasonló hangvételű posztját és a kezdeti döbbenet bénító sokká alakult át. Teljesen ledermedtem, attól a gondolattól végképp, hogy néhány napja még ünnepelni láttam... Azóta minden részletet megtudhattunk a tragikus kimenetelű közúti balesetről. Ma volt Scarponi temetése. Még mindig a hideg futkos a hátamon, ha belegondolok a történtekbe. Előző este még az ikerfiaival játszott... Nem tudom, találkoztatok-e azzal a képet, amelyen a számára oly' kedves papagáj, Frankie látható, ahogyan türelmesen várja őt annál a kereszteződésnél. Szívbemarkoló. A mezőny tagjai, a korábbi csapattársak és barátai mind a pótolhatatlan mosolyát emelték ki, kifogyhatatlan humora mellett. Mindenkinek van minimum egy közös sztorija Scarponival, aki azon felül, hogy bárkit, bármikor képes volt megnevettetni, végtelenül profi versenyző és aranyat érő segítő volt... A Liege-re visszatérve pedig Valverde amellett, hogy könnyeivel küszködve Scarponinak dedikálta győzelmét, a pénznyeremény egészét a gyászoló család javára ajánlotta fel. A 10 nap múlva kezdődő Girón ő vezethette volna az Astanát Aru kényszerű visszalépése után és biztos vagyok benne, hogy nem okozott volna csalódást... Nyugodjék békében.

× Kicsit későbbre terveztem ezt a bejegyzést, szerettem volna több eseményt is belevonni, de úgy alakult, hogy egy kisebb betegség miatt itthon ragadtam, így hirtelen lett elég időm az írásra, amit ki is használok. Még mielőtt belekezdenék, szeretném megköszönni azoknak, akik a hosszabbításról idetévedtek és bármit is hozzáfűztek a munkámhoz. Tényeg sokat jelent, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyien látogatják az oldalt. Szóval, most egy rövidebb cikkel készültem, amiben a vasárnapi Paris-Roubaix kapja a főszerepet, illetve a győztes, akivel eleinte senki sem számolt. Szerintem tipikusan olyan forgatóköny valósult meg, ami képes bárkiből kerékpárfüggőt varázsolni, még akkor is, ha az ember előtte egyetlen versenyt sem látott.

Matthew Hayman. Egy név, amivel egyetlen, a Paris-Roubaix esélyeseit felvonultató listán sem találkozhattunk. Ha a rajt előtt megkérdezik, mit tudok róla, nem sok minden jutott volna eszembe mondjuk azon kívül, hogy az Oricában teker és ausztrál. De ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Mindenki Cancellarával, Boonennel, Sagannal és Vanmarcke-kal volt elfoglalva, és egyébként joggal, hiszen a Roubaix-val kapcsolatban ritkán beszélhetünk meglepetésemberekről. Tényleg ritkán fordul elő, hogy olyasvalaki nyerjen, akire abszolút nem számít senki, ez nem az underdogok terepe. Legutóbb Johan Vansummeren 2011-es sikere lehetett némileg megdöbbentő, de szerintem még ő is nagyobb névnek számított akkor, mint most Hayman, ráadásul belga kerekes - bár bevallom, nem emlékszem tisztán arra a versenyre. Csak egyetlen tényező szólt a 37 éves ausztrál mellett, az pedig a tapasztalat, amit akár csupa nagybetűvel is írhattam volna, mivel semmi más nem indokolta az ő győzelmét. Az idei volt a 15. startja a Észak Poklaként is emlegetett klasszikuson (eddigi legjobbja egy 8. hely volt), amivel a mezőny legrutinosabb versenyzőjének számított. Persze, ez még önmagában nem jogosítja fel arra, hogy egy sprintben maga mögé utasítsa a négyszeres bajnok Tom Boonent. A néhány héttel ezelőtti Harelbeke viszont tanulsággal szolgált arra, hogy több, mint 250 kőkemény kilométer után - amiből jelen esetben 52 km kockaköves - bátran elfeledkezhetünk arról, hogy ki mekkora király a hajrában. Hayman esetében is az volt a kulcs a dicsőséghez, hogy tudott tartalékolni egy kis energiát a fináléra - figyelembe véve azt, hogy a napi szökésből maradt elöl, ez nem kis bravúr. Nyilván az is nyomott a latba, hogy az élcsoport tagjai közül ki-ki hány versenykilométerrel rendelkezett ebből a szezonból. Márpedig, ha valaki nem hajtotta túl magát idén, az ő: az Omloopon (február 27-én) eltörte a könyökét, miután több hetes pihenőre kényszerült. Kipihentség ide, vagy oda, aligha reménykedhetett abban, hogy a 13. versenynapján, egy bizonyos Paris-Roubaix-n egyáltalán harcban lesz a győzelemért. 

2016-ban először, az elejétől a végéig figyelemmel követhettünk a Roubaix történéseit. A nagyjából sík első 100 km során a napi szökés létrejöttébe is bepillantást nyerhettünk. A hivatalos starttól kezdve folyamatosak voltak az akciók, de a mezőny sokáig senkit sem volt hajlandó fél percnél távolabb engedni. Körülbelül másfél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy kialakuljon egy csoport, ami ennél nagyobb, szignifikánsabb különbséget tudott kialakítani és tovább növelni azt. Nos, ebben a csoportban fedezhettük fel először az 55-ös rajtszámot. Mivel csak fényévente egyszer fordul elő, hogy egy ilyen reggeli szökés hazaérjen, egyik tagját sem kezelhettük esetleges bajnokaspiránsként, inkább csak előretolt ékekként tekinthettünk rájuk. A 20-as számmal fémjelzett kockaköves szektorban (Monchaux-sur-Ecaillon) az Etixx növelte a tempót Tony Martin vezetésével: a főmezőny hátsó részében történhetett egy kisebb bukás, ami feltartotta a két legnagyobb favoritot, Cancellárát és Sagant. 113 km-rel a vége előtt megkezdődött a hajsza és egy darabig úgy tűnt, felérhetnek a leszakadók, mivel fokozatosan csökkentették a hátrányukat, ám meglepő módon 35-40 másodpercnél képtelenek voltak közelebb kerülni, hiába állt az üldözők élére maga Spartacus az arenbergi erdőben. Mindeközben az előttük lévő bolyban is zajlott a szelektálódás - gondolok itt például az utólag Skyfallnak keresztelt esetre, amikor 500 méteren belül kétszer is kisiklott a Sky vonata -, de mindezek ellenére sem tudott a hátsó csoport látótávolságon belülre kerülni.

A sorsukat végül pont a svájci klasszis bukása pecsételte meg: az ötcsillagos Mons-en-Pével szektorban került a földre, kishíján magával rántva Sagant is, aki csak elképesztő lélekjelenlétének és kiváló kerékpárkezelési képességeinek köszönhetően menekült meg a bajtól. Nem úgy, mint például a mögötte érkező Niki Terpstra, aki egyenesen átesett Cancellara biciklijén. Ezután gyakorlatilag eldőlt, hogy nem érnek föl és mindahányan kiszálltak a versenyből... A szökés is hasonló sorsa jutott, lassacskán elfogytak és legtöbbjüket megfogták Boonenék. A Carrefour de l'Arbre-ra érve kialakult a győzelemre esélyesek csoportja öt fővel - Boonen, Vanmarcke, Stannard, Boasson Hagen és Hayman alkotta. Az utolsó meghatározó kockaköves szakaszon a holland lottós rukkolt elő egy erőteljes megindulással, de nem jutott messzire. A többiek, ha nem is könnyen, de felzárkóztak rá, majd megkezdődött a taktikázás... A velodromban végig Boonen vezetett, az utolsó körben aztán a pálya felső részén lendületet gyűjtve Hayman és Vanmarcke indította meg a sprintet, míg Stannard kívülről próbált kerülni, mindhiába. Matthew Haymant senki sem tudta megelőzni. Végül egy kerékpárhosszal verte meg Tom Boonent, akinek könnyen lehet, hogy ennél jobb esélye már sosem lesz arra, hogy Roubaix-t nyerjen. Alig hittem a szememnek, amikor az Orica veteránja elsőként haladt át a célvonalon, de magának, a győztesnek is kellett néhány perc, hogy felfogja, mit tett. Egyszerűen hihetetlen, napokkal később sem találom rá a megfelelő jelzőket.

× Jóformán alig fejeztem be teljesen - javítgatásokkal együtt - az előző cikket, máris itt a következő. Úgy érzem, a klasszikusok királynője megérdemel egy külön bejegyzést, lévén a háromhetesek után ennek a versenynek van a legnagyobb presztízse és talán nézettsége is, bár erről nincs adatom. Az viszont biztos, hogy minden egynapos specialista legnagyobb álma, hogy ő tekerjen be először a roubaix-i vélodrome-ba és ő emelhesse a magasba azt a bizonyos kockakövet a pódium tetején.

PARIS-ROUBAIX 2015 - THE POWER OF SELF-CONFIDENCE
Én eddig külső szemlélőként, pártatlan kerékpárszurkolóként követtem a tavaszi klasszikusokat, hiszen tisztában voltam vele, hogy Contador sosem fog versengeni a győzelemért és a csapatban nem volt senki más, akire építhettek. Idén ez a helyzet megváltozott Peter Sagan érkezésével, és így végre nekem is akadt izgulnivalóm. A korábbi években is szívesen néztem a Roubaix-t, mert imádtam azt az általános feszültséget, ami végigkíséri az egész versenyt. Idén a saját bőrömön is érezhettem ezt, akárcsak a tavalyi Tour de France kockaköves etapján: minden pavés szektor egy potenciális veszélyforrás a kerekesekre, szóval imádkoztam, hogy ne keveredjen bukásba vagy ne kapjon defektet a szlovák. Ilyen jellegű problémája nem is volt, viszont a technika cserbenhagyta, ráadásul a lehető legrosszabbkor...

Mielőtt még nagyon elkalandoznék, térjünk a lényegre. A 2015-ös kiadás összesen 253.5 km hosszú volt, ebből 52.7 km kockakő (27 szektor). Az első 100 km csak egyfajta bemelegítés, hiszen itt még betonozott az út és teljesen sík az útvonal. Az első komoly kihívás, egyben a Paris-Roubaix legemblematikusabb része, az ötcsillagos Trouée d'Arenberg 95 km-re a befutótól várt a versenyzőkre. Szerencsére nem történt komoly bukás és kisebb meglepetésre az elől lévők, azaz mindenki, aki számít, megúszta kerékcsere nélkül. Még nagyobb szerencse, hogy nem történt tragédia, amikor a mezőny háromnegyede a lecsukodó félsorompókat kerülgette. Nem először fordult elő ilyesmi a Roubaix történetében, viszont mikor legutóbb, 2006-ban 3-an megkísérelték a kockázatos átkelést, a zsűri kizárással jutalmazta őket. Itt egész egyszerűen nem lehetett igazságosan szankcionálni, hiszen a szabályszegők körülbelül 60-an lehettek. A gyorsvonat pedig nem késett, és ha valakit még a síneken talált volna... Belegondolni is szörnyű. Borzasztóan veszélyes szituáció volt ez, és jogos a felháborodás az UCI felé, de lássuk be, 60 ember utólagos kizárása nem lett volna megfelelő megoldás és ennél is nagyobb botrányt robbantott volna ki. Épphogy magunkhoz tértünk a sokkból, befújt az oldalszél, elkezdődtek a tempóváltások és egyre komolyabb nevek próbálkoztak szökéssel. Megindult Sagan, Van Avermaet, Vanmarcke és Bradley Wiggins is, aki utolsó versenyét teljesítette a Sky színeiben. A brit mindent feltett egy lapra, egyértelműen a győzelemért jött az Észak poklába. Ő az, aki ki merte mondani: a Paris-Roubaix még a Tourt is felülmúlja és gondolkodás nélkül elcserélné a sárga trikóját egy kockakőre. A taktikája viszont nem igazán jött be, a többiek tartottak tőle annyira, hogy nem engedték el őt túl messzire. A szökevényeket 22 km-re a céltól fogták meg, innentől kezdve ha egy pillanatra nem figyeltünk oda, egyből elvesztettük a fonalat. Állandóan változott az elől lévők névsora, üldözőkből pillanatok alatt lettek lemaradók, támadókból pedig felzárkózók.

A cél előtt kb. 5 km-rel kristályosodott ki a kép, 7-en maradtak harcban a győzelemért, őket már nem lehetett utolérni. Köztük volt két Etixx-es (Stybar és Lampaert), Van Avermaet, Boom, Elmiger, Keukeleire, illetve a legnagyobb favoritnak kikiáltott John Degenkolb. A Milano-Sanremo bajnoka végig elől helyezkedett és semmilyen támadással sem lehetett zavarba hozni, végtelenül magabiztosnak látszott, amikor a vélodrome-ba érkeztek. Az Etixx megpróbálkozott a lehetetlennel: Lampaert utolsó csepp erejét is felhasználva felvezette a hajrát Stybarnak, aki a célegyenesre fordulva megindult, de Degenkolb külső íven megelőzte és innentől kezdve nem maradt több kérdés. A Giant elsőszámú embere gond nélkül lesprintelt mindenkit és övé lett a dicsőség: 119 év után ünnepelhetett újra egy német versenyző, és 1986 óta Degenkolb az első, aki megcsinálja a Sanremo-Roubaix duplát.  Neki sikerült megvalósítania álmát, nemúgy, mint Wigginsnek...

Ha már a bevezetőben megemlítettem Sagant, szeretnék vele külön is foglalkozni, hiszen nehéz és sikertelen időszakon van túl. Tavaly óta tart már a pechsorozata, ami a Tirrenón aratott győzelmével megtörni látszott, de a klasszikusokon újra csalódást keltően szerepelt. A Paris-Roubaix volt az utolsó reménye és ennek szellemében tekert, óriási teherrel a vállain. Ő tényleg mindent megtett és kifejezetten erősnek tűnt, de utolérte az átok: kb. 8 km-re a céltól elromlott a váltója, és kerékpárt kellett cserélnie, miután már nem maradt esélye a sikerre, sőt, azért is nagyot kellett küzdenie, hogy elcsípje az üldözőbolyt. A szlovák bajnok végül a 23. helyen végzett, viszont ha nincs az a mechanikai baki, véleményem szerint dobogós lett volna... Számára új időszak kezdődik: mostantól a minél több szakaszgyőzelem és a zöld trikó megszerzése a cél. Valószínűleg kevesebb lesz rajta a nyomás és ennél fogva felszabadultabban versenyez majd a szezon további részében. Legalábbis nagyon remélem. Tinkov úrról nem is beszélve.